A patak lágyan
hömpölygött. Kristálytiszta vizén megcsillant a fény. Marc élvezettel bámulta a
vízfelszín fényjátékát. Mindig megnyugtatta, ha a patak mellett üldögélve
figyelte annak lassú csörgedezését. Tarkóját lágy szellő simogatta.
Kedvenc
patakja egy kisebb tavacskába ömlött, melyben rendszerint kacsák úszkáltak. A
tótól nem messze vékonyka fák magasodtak. Egy kisebb erdő volt ez, legalábbis ő
így tekintett rá. Felnézett. Az égen felhők úsztak keresztül. Egy-egy helyen az
égbolt mintha vibrálni látszott volna. Sajnos az intelligens-szövet nem mindig
működik tökéletesen. A vetített kép néha vibrálhat, főleg, ha ilyen nagy
felületen használják a technológiát.
Egy olyan ember,
akinek nincs referenciaalapja, hogyan mondhatná meg, mi a mesterséges és az élő
természet közötti különbség. Hiszen az itt lévő összes növény igazi. Csak az
égbolt nem. A férfi sokat tűnődött ezen.
Évek óta lejárt
ide. De az arborétum kezdett egyre mesterkéltebbnek tűnni. Egyre kevésbé tudta
lekötni figyelmét ez a harmonikusan megkonstruált környezet.
Az arborétumot
eredetileg az idelátogatók és a frissen betelepültek számára építették, ha
netán honvágyuk támadna.
Honvágy. Lehet ilyen érzése
egy szelónak aki még soha nem járt a Földön? - Marc úgy vélte, botorságokat
gondol. Hisz már négy generációra visszamenőleg itt él a családja. Itt született.
A Hold az otthona. Ő pedig vérbeli szelenita. Csak az a probléma, hogy ő ezt
nem így érzi.
Nagyot
sóhajtott. Még egyszer körbekémlelt, majd fölállt a patak mellől. Begombolta
kék egyenruháját, melynek hátán a Luna-tourist sárga, holdsarló alakú logója
díszelgett. Hamarosan munkába kell állnia, és nem akart elkésni, mint a
legutóbbi alkalommal. A munkatársai szerint így is túl szórakozottá vált az
utóbbi időben.
Egy szépen
kikövezett úton sétált végig. Útközben találkozott néhány földi emberrel. Az
apró kis emberkék alaposan megnézték hosszú, nyúlánk testét, mely legalább
negyven-ötven centivel magasodott fölébük. Marc üdvözlésképpen barátságosan,
habár egy kicsit unottan intett feléjük . A földiek kitörő örömmel viszonozták
gesztusát. Közben több megjegyzést is tettek fennhangon: „Nézd micsoda hosszú
ujjai vannak! Milyen kopasz és sápadt! Fantasztikusak ezek a szelók!”
Az elhaladók
nem sértésnek szánták megjegyzéseiket, csupán csodálkozásuknak adtak hangot.
Ezt a férfi is tudta. Viszont most először életében apró sértődöttséget érzett
amiatt, hogy a földi emberek emlékeztették különbözőségeire.
Elérte a
felvonót. Belépett, majd az ajtó halk szisszenéssel bezárult mögötte. Az óriás
teremben, ahová érkezett, sok, apró földi zsúfolódott össze.
Mintha gyerekek lennének, csak a testarányaik mások.
Munkatársai, akik szintén tősgyökeres
szelók voltak, úgy magasodtak az apróságok tengere fölé, mint az óceán
habjaiból kiemelkedő világítótornyok.
A szeló
személyzet pásztorkutyákhoz hasonlatosan terelte az alacsony emberkéket, a
terem egy-egy végében elhelyezett dokk-folyosók felé. A férfi sietve megkereste
saját csoportját. Megköszörülte torkát, majd határozott artikulációval
bemutatkozott:
- Üdvözlöm önöket! Marc Penrose
vagyok, az idegenvezetőjük! Izgalmas kalandok várnak magukra, hiszen részt
fognak venni a történelmi Apollo-túrán. Igyekszünk autentikusan felidézni az
egykori pionír úttörők kalandjait.
- Bocsánat! Mr. Penrose!
Szeretnék kérdezni valamit!
Marc a fajtájához képest is nagydarab
és zömök, kissé kopaszodó férfi felé fordult.
- Igen uram! Hallgatom!
- Nos – kezdte a zömök férfi
kissé zavarodottan – tudom, hogy az autentikus túrára fizettem be, de nem
lehetne esetleg normális ételeket enni? Persze, érdekesek ezek a korabeli vákuumcsomagolt
melegvizes, rázogatós, zacsis űrkaják, de meg kell, hogy mondjam, pocsék az
ízük. Ha lehet, szeretnék a vakációm alatt normális ételeket enni! Intézkedne,
kérem!
- Nézze uram, ebben nem én vagyok
az illetékes, de ha esetleg jelzi kérelmét a kiszolgáló személyzetnél, biztos
vagyok benne, hogy intézkedni fognak!
- Meg is teszem, amint
visszaértünk. Köszönöm!
- Van még kérdés, észrevétel,
vagy egyéb? Nem? Akkor kérem, kövessenek a dokk felé! – Marc az egyik folyosóra
mutatott hosszú jobb kezével.
A Hold-szöcske
belső tere kényelmesen befogadta azt a legalább két tucat utast, akik
felözönlöttek a fedélzetre. A közel téglatest formájú komp három pár ruganyos,
teleszkópikus lábán valóban egy rovar benyomását keltette.
A turisztikai
bázis túlnyomásos kupolája percről percre kisebbnek látszott. A rovarszerű
űrjármű utasai a nagyobb panoráma ablakokból csodálták a tájat. Marc
ellenőrizte az automatikusan beprogramozott útvonalat és bekapcsolta a
kihangosítót.
- Hölgyeim és uraim! Megkezdtük
félórás utunkat túránk első célpontja felé. Útközben több ipari létesítmény
fölött is elhaladunk. Figyeljenek, mert érdemes!
A szeló mindig
ugyanazt mondta el. Már évek óta nem változtat semmin.
Annyira sablonos ez az egész!
Néhány éve még
szinte teljesen meg volt elégedve a munkájával és az életével. Űrtörténészként
végzett az egyik kisebb holdi egyetemen. Rövid munkakeresést követően felvették
idegenvezetőnek a Luna-touristhoz. Mivel munkáját illetően főképp az
Apollo-missziókra kellett rákoncentrálnia, így egyre többet kezdett el
foglalkozni a Földdel is. Egyre másra azon kapta magát, hogy a digitális
teleszkópok kivetítői előtt ül, és a kék bolygó folyóit, tavait, tengereit
figyeli. Fantáziálásaiban sokszor képzelte azt, hogy az egyik szabad vízfelület
partján sétálgat a végtelen, kék égbolt alatt.
Ennek több
mint két éve már. Azóta Marc egyre elégedetlenebb saját életével a Holdon. Szeretett
munkája inkább monoton egyhangúságnak tűnik számára.
Hogy kissé
tompítsa szomorúságát, a komp egyik külső kameráját ráállította a Földre. A
kapott képsorokat pedig egy vezérlőképernyőn jelenítette meg. Így, miközben a
helyi látványosságokról fecsegett a turistáknak, bőven maradt ideje elveszni a
kék óceánokban.
Marc erőt vett
magán, hogy ne lehessen érezni rajta az unottságát. Majd kissé erőltetett
jókedvvel megkezdte betanult, sablonos mondókáját.
- Ha a jobboldali
panorámaablakokon tekintenek ki, az egyik érckitermelő telepet pillanthatják
meg. A telep már bő száz éve üzemel. Egyike azon bányáknak, ahol fontos
kitermelési munkálatokat végeznek. Itt az űrhajógyártás számára folyik a
kitermelés.
A
bányász-telep egy néhány kilométer átmérőjű laposabb tányérformájú kráterben
volt kiépítve. Az óriási külszíni fejtésben sok apró automata bányagép
törte-zúzta a kőzeteket az értékes ásványokért, melyeket hosszú, pókhálószerű
futószalag-hálózaton szállítottak a kráter szélén kiépített túlnyomásos
kupolához. A kupola csupán zsilipként és járműgarázsként funkcionált. Az üzem
nagy részét valójában a kupola alatti holdkőzetben építették ki. A Holdon már
évszázadok óta szinte minden ipari és lakó létesítményt a felszín alá építettek.
Ennek egyik oka a sugárzás elleni védelem volt.
A
komp utasai álmélkodva figyelték a szorgosan dolgozó automata bányagépeket.
Figyelmüket azonban hamar a kupolából kivezető sínekre koncentrálták, melyek
mintha a kráteren túl a semmibe vesznének. Ebből a magasságból szépen
kivehetővé vált a nyílegyenesen futó ipari sín, melyen teherkocsik haladtak,
megrakva az űrhajók gyártásához elengedhetetlen nyersanyagokkal.
A
turista-komp az ipari sín mentén haladt tovább. Hosszú kilométereket repült át
a légüres felszín felett.
Az
utasok hunyorogva meresztgették szemeiket a távolban feltűnő hatalmas építményeket
szemlélve. A sín, melyet követve idejutottak, nem az egyetlen teherútvonal volt,
mely az űrhajógyárhoz vezetett. A szélrózsa minden irányából futottak be efféle
sínek, közelebbi és távolabbi bányákból egyaránt.
A
sínrendszer közepén ötven-száz méter átmérőjű kupolák és félhenger formájú indító
hangárok terpeszkedtek a szürkés holdfelszínen. Minden gigantikus hangárhoz
egy-egy, több kilométer hosszú, felfelé ívelő szalag csatlakozott. A szalagok
valójában elektromágneses tömeggyorsítók voltak, melyekkel a legyártott űrjármű-alkatrészeket
juttatták holdkörüli pályára.
A
Hold-szöcskén ámuldozva csodálták az erős napfényben csillogó hangárok látványos
tömeggyorsítóit. A szalagszerű szerkezetek elektromos katapultok módjára lőtték
ki teherkonténereiket.
Egy idősebb
hölgy lépett Marc mellé. Mosolyogva ráemelte tekintetét.
- Mr. Penrose, hogyan lehetséges
az, hogy ezek a gyorsítók, vagy micsodák, rakétarendszerek nélkül juttatják a
konténereket célba?
- A Hold alacsonyabb, pontosabban
egyhatodnyi gravitációjában sokkal kisebb a szökési sebesség. Így a rakétáknál
gyengébb, elektromágneses gyorsítás révén is lehetséges pályára állítani
behatárolt méretű tárgyakat. A technológia egyébként az egykori mágnes-vasutak
elvén alapszik. A hátránya persze az, hogy hely és energiaigényes. Így például
a személyi forgalmat inkább kompokkal érdemes megoldani.
- Hűha, micsoda kimerítő válasz!
Megválaszolta azt a kérdésemet is, amit következőnek tettem volna fel!
Néhány perc
múlva a kis turista járat elhagyta az ipartelep körzetét. Már túl voltak az út
felén. A fennmaradó tízegynéhány percre Marc elhallgatott, s hagyta, hogy az
utasok egymás közt beszélgetve gyönyörködhessenek az alattuk elsuhanó felszín
éles, kontúros körvonalaiban. A látványt itt-ott nagyobb kráterek, s néhol egy-két
repedésszerű árok is szegélyezte.
Egy sík terület
fölé értek, melyet kisebb-nagyobb szikladarabok borítottak. A távolban,
egyenesen a komp orra előtt, vörös és zöld fények villództak. A leszállóterület
irányfényei.
A szeló újra
aktiválta a kihangosítót. Felszólította az utasokat, hogy készüljenek fel a leszállásra,
és üljenek vissza az üléseikbe.
A túrán
résztvevő, nemileg és társadalmilag vegyes összetételű utasokon hamar úrrá lett
az izgalom. Minden ülés karfájában egyszerre kapcsolódtak be a holo képernyők.
Nagy felbontásban mutatták be a külső kamerák által közvetített képsorokat. A
Nyugalom-bázis, vagy másképpen az Apollo-11 leszállóhelye legendás hírnévnek
örvendett a holdi turista-célpontok között.
A
Hold-szöcske úgy fél kilométernyire ért holdat az Eagle leszállóegységétől. A leszállóterület egy, legalább nyolcvan
méter átmérőjű, lámpákkal kijelölt négyzetet fedett le, melyet előzetesen robot
exkavátorok tisztítottak meg a kisebb-nagyobb szikladaraboktól.
A turisták
autentikus szkafandereikben úgy festettek, mint holmi Michelin-figurák.
Ügyetlenül csetlettek-botlottak a poros holdfelszínen, merev, esetlen űrruháikban.
Csak egyetlen alak különbözött a többitől. Leginkább magasságban. A karcsú,
külső szervo megerősítésekkel ellátott, könnyű Hold-dressz típusú
szkafanderében Marc magabiztosan ugrándozott a bámészkodók oszlopának élén. A
látogatók űrruhái az egykori Apollo-küldetések szkafandereinek működőképes
replikái voltak.
A férfi
könnyű Hold-dresszének sisakja alatt megvetően csóválta a fejét. A túra előtti
tréningen alaposan elmagyarázta, hogy miképpen lehet manuálisan beállítani az
antik űrruhák belső nyomását. Ám ezek szerint nem volt foganatja a
prédikációjának. Nagyot sóhajtott majd aktiválta a kommunikációs csatornát.
Finoman szólt bele a mikrofonba:
- Ugye, mindenki emlékszik arra,
hogyan kell a ruhák nyomását beállítani? Ha mégsem, akkor megmutatom még
egyszer. – Marc az egyik földihez szökellt, majd néhány mozdulattal beállította
a ruha nyomását. A szkafander női viselője éles, rikácsoló hangon hálálkodott a
komm vonalon. A szeló halkított az éles hangözönön. Majd visszaugrott a sor
elejére.
- Jól megnézte mindenki, hogy
miképpen csináltam? – kérdését halk igenek és „ahák” nyugtázták. – Oké. Nos,
láthatják, hogy leérünk a leszállópályáról. Előttünk egy korlátokkal ellátott
járdát láthatnak. Ezen a járdán jutunk el az Eagle-höz. Kérem, senki se lépjen le a járdáról, mert kárt tehet a
kiállításban! Szeretnénk, ha ezer év múlva is láthatóak lennének Buzz és Neil nyomai, nem pedig az önökét csodálná az utókor… Ugye,
megértik…
A pufók
űrruhások néhány mozdulatot követően kevésbé néztek ki ormótlanul. Ügyetlen
mozgásuk is javult a nyomásbeállításnak köszönhetően. Majdnem libasorban
haladtak a néhányszáz méter hosszú fémpanelekből összeállított járdasoron, míg
végül elérték a Nyugalom-bázist, az első holdraszállás helyszínét.
Sokan
mérgelődtek, ugyanis az antik szkafanderek kesztyűujjaiban nagy erőkifejtés
kellett ahhoz, hogy meg tudják markolni fényképezőgépeiket.
A Nyugalom-bázis
minden szegletéhez külön kis rámpákon juthattak el a látogatók. Külön a
holdkomp leszállóplatformjához, a kihelyezett mérőműszerekhez és az egykori Egyesült
Államok kicsavarodott, megtépázott, félig kidőlt zászlajához is.
Marc
csoportja gyerekes lelkesedéssel vizsgálgatta az Apollo-misszió emléktárgyait.
Fotózkodásba és videók rögzítésébe kezdtek, hogy minél több dolgot örökíthessenek
meg túrájuk látványosságai közül.
Végre egy kicsit pihenhetek! – gondolta
Marc. Szkafandere holo kijelzőjén megnyitotta a médiatárat, majd aktiválta az
előre felvett idegenvezetői hanganyagot, bekapcsolta a komm vonalat, hogy
mindenki hallhassa a közvetítést. A hanganyag vidám hangnemben kezdte el a
mesélést:
„Barátaim, történelmi helyen állnak. Száz évvel a Hold kolonizálása
előtt e helyen lépett először ember…”
Marc a
hanganyag sugárzása közben leült a járdasor egyik kis padjára, és az Eagle leszállóegységét nézegette. Az
örökké felhőtlen, légkörtelen Holdon az ősi szerkezet úgy csillogott az élénk
napsütésben, mint egy ékkő. Mintha csak tegnap jártak volna itt Armstrongék. Minden, a komp körül
elhelyezett szerkezet, újnak tűnt. Csak a zászló volt vacak állapotban. A két
évszázada futtában kitűzött zászlót az elstartoló holdkomp hajtóműve tépte így
meg. Kár, hogy nem messzebb tűzték ki a
komptól. Mindegy, ez már a történelem része…
A komp fölött
magasan a Föld díszelgett.
Gyönyörű hely lehet! Mennyivel több izgalmat tartogathat ez a világ. - Marc
számára mégis úgy tűnt, a kék golyó messzebb van az emberiség legkitoltabb
mélyűri támaszpontjánál is.
Számomra ez a bolygó örök tabu!
Ettől a felismeréstől enyhe
szúrást érzett szívében. Nem tudta megmagyarázni magának, miért is vágyik
annyira oda. A Naprendszer kolóniáin arányaiban még mindig kevesebben éltek,
mint az ember szülőbolygóján.
Micsoda nyüzsgés lehet ott. Milliárdnyi ember!
A Hold volt
az ember által meghódított első égitest. Ezért itt már generációk óta éltek. Az
ő családja is az elsők között települt be. Számukra a Hold és a világűr jelenti
az otthont, nem igénylik túlzottan az élő természet közelségét. Marc fajtája
kivételeként, épp ellenkezőleg kezdett el gondolkozni. Amikor a Földre emelte
tekintetét, úgy érezte, kiszakították otthonából, igényelte a friss szellőt, a
hűsítő záport, a tengerek sós illatát, a növények végeláthatatlan kiterjedését.
Ehelyett kénytelen volt beérni másolatokkal, mesterséges bioszférákkal, melyek csupán
gyatra utánzatai a természet valódi lényének. Mindazonáltal nevetségesnek is
érezte magát. Negyedik generációs szelóként fogalma sem volt, mifélék lehetnek
azok a természeti csodák, amik után vágyakozik. De a lelke legmélyén érezte…
Bizonyosság. Ez a legjobb szó rá!
A férfi egyre jobban kezdte
idegennek érezni magát otthonában…
Gondolataiba
mélyedve sétált vissza a Hold-szöcskéhez a csoportjával. A lelkes turisták a
visszaút alatt egyfolytában kérdéseikkel bombázták. A legkülönfélébb
információkra voltak kíváncsiak. Marc elméjének csendesen hömpölygő folyója
óriási árhullámmal lépett ki nyugodt, kissé melankolikus medréből, mikor
besokallva az egyik ázsiai származású férfira ripakodott.
- A kérdésére a válaszom az, hogy
nem. Kicsit sem kaland itt élni! Tudja egyfolytában szkafanderben és
mesterséges környezetben, bezártságban lenni olyan, mintha börtönbe zártak volna.
Örüljön neki, hogy a Földön élhet! Minek jött egyáltalán ide? Engem
bosszantani!
A középkorú
ázsiai férfi ijedt arckifejezéssel lépett hátrébb Marctól. A komp utasai meglepetten
meredtek rájuk. A visszaút fennmaradó része csendben telt. Csak az ablakoknál tömörülő
turisták halk suttogását lehetett néha meghallani…
Marc később
idegesen fészkelődött a széken. Az irodából halk beszélgetés szűrődött ki. Utoljára
akkor ült itt, amikor állásinterjúra jött a munkahelyére. Akkor is izgult, de
most szíve a torkában lüktetett. Érezte minden dobbanását.
A beszélgetés
abbamaradt. Az ajtó kinyílt. Egy nyájas férfihang szólt ki a folyosóra.
- Kérlek, fáradj be hozzám!
A szeló
felállt. Egy pillanatra mintha megremegett volna a teste.
Nyugalom, higgadj le! - ismételgette magában.
Az iroda
belseje, mint minden kolonista belső tér, teljes mértékben funkcionalitásról
árulkodott. Nem voltak fölösleges berendezési tárgyak. Az ajtóval párhuzamos
falakban, néhány beépített polcon régi űrhajók makettjei díszelegtek, míg
szemközt egy szürke íróasztal állt néhány ülőalkalmatossággal. Ez volt a szoba
összes berendezési tárgya.
Főnöke
szánakozó arckifejezéssel emelte tekintetét a férfira. Fejcsóválva hellyel kínálta
beosztottját.
- Azt hiszem, te is tudod, hogy
pontosan miért hívattalak ide!
- Igen, Fred. De hidd el nekem,
nem akartam így kifakadni!
- Tudom, – felelte főnöke
megértően – azonban meg kell értened, hogy a jó hírünket tetted ezzel kockára.
Marc, te vagy az egyik legjobban felkészült idegenvezetőnk. Évek óta dolgozol
már nálunk. Mindig meg voltam veled elégedve. Most meg durván megsértesz egy
vendéget? Mi ütött beléd? A munkatársaid is említették, hogy mostanában valami
nem stimmel veled.
- Sajnálom, tudod, tényleg nem
érzem magamat túl jól. Most ki fogsz rúgni?
- Nem, mert kedvellek. Most
megúszod egy szóbeli figyelmeztetéssel! Ha még egyszer előfordulna ilyesmi,
akkor azonnal elbocsátalak!
- Köszönöm! – hálálkodott a férfi
– Hidd el, nem okozok több csalódást!
- Nem is fogsz, ez szinte egészen
biztos! Ugyanis azonnali hatállyal utasítlak, hogy keress föl egy szakembert.
Valamint kapsz négy nap szabadságot, hogy egy kissé összeszedhesd magad.
Marc érezte a
bőrén a lágyan simogató vízpermetet. Fejével a falnak támaszkodva állt a
zuhanyzóban. Nem értette miért változott meg ennyire. Miképpen lendülhetne ki
erről a mélypontról. Hogyan adhatna újra értelmet holdi életének? Talán majd az
orvos segít ebben.
Egész éjjel
nyugtalan volt. Próbált aludni, de nem jött álom a szemére. Csak hánykolódott,
forgolódott fekvőhelyén.
Reggel
összetörve, nyúzottan mászott ki ágyából. A meleg kávéscsészét szorongatva,
ücsörgött ebédlőasztalánál. Tekintete folyamatosan lakása berendezési tárgyain
ugrált. A két szobás kis lakásban nem volt olyan zug, ami egy kicsit sem
emlékeztette volna az emberiség első otthonára. A falakon tengerpartokról
készült grafikák és festmények másolatai függtek. A polcokon néhány földgömb és
több tucat, antikvitásnak számító igazi nyomtatott, kötött könyv. A könyvek
nagy része a Föld élő természeti környezetét mutatta be, gazdagon illusztrálva
azt színes fotókkal. A nappali közepén a holovetítő egy dúsan zöldellő mező
virtuális képmását jelenítette meg egy néhány méteres foltban.
A szelót
megnyugtatta lakása atmoszférája. Itt minden a Földet idézte fel számára. A
bolygót, melyre sohasem léphet. E gondolat egyre jobban frusztrálta mostanság.
Lakása mégis némileg enyhített a kínon.
Hamarosan
indulnia kell. Az orvosnál mára van időpontja. Rövid reggelijét követően lassan
öltözködni kezdett. S csak abban reménykedett, hogy talál végre megoldást
különös problémájára.
A
Turisztikai-bázis egyik idősebb orvosa fogadta. A doktor hatvanas évei végét
taposta. Nem sokkal volt alacsonyabb nála. Ő is tősgyökeresnek számított.
Dr. Raumt
szakmáját tekintve inkább egyfajta pszichológusnak bizonyult, mintsem
hétköznapi kezelőorvosnak. Persze, mivel a Holdon sokoldalúnak kell lenni, így
konyított ehhez is, ahhoz is. Egyfajta gyógyítási polihisztornak tartotta
magát.
Rövid
kézfogást követően köpenye zsebéből egy kis kézikomputert vett elő, melyet,
akár egy reptéri fémdetektort, elhúzta Marc teste előtt. Ezután hümmögve
lehuppant kényelmes kis műbőr foteljába. Jó egy percig nem szólt semmit, csak
az aprócska komputer kijelzőjét tanulmányozta. Hirtelen felkapta tekintetét, és
zavarodottan ácsorgó páciensére meredt.
- Mr. Penrose, maga fizikailag
teljesen egészséges. Az életfunkciókat figyelő bio-implantátumai szerint
legutoljára megközelítőleg másfél éve volt beteg. Valami enyhe vírusos
fertőzése lehetett, legalábbis az adatok ezt sugallják.
- Dr. Raumt, nézze – kezdte a
férfi kissé szégyenlősen – én egy teljesen más kórral küzdök. Úgy érzem, nem
vagyok idevaló. Testem minden sejtje a Földre vágyik. És az, hogy nem lehetséges
a Földre jutnom, az utóbbi időben egyre jobban frusztrálni kezdett. Az
önuralmamat is hajlamos vagyok emiatt elveszíteni. Részben ez az oka annak,
hogy most itt vagyok.
Az orvos sokatmondóan összekulcsolta kezét,
majd komolyabb hangnemre váltott.
- Értem. Tehát az ön problémája
pszichológiai jellegű. A Földre vágyik. Mi lehet ennek oka?
- Magam sem tudom, egyszerűen úgy
érzem, hogy itt nem lehetek teljes. Nem érzem otthonomnak a Holdat. Olyan,
mintha honvágyam lenne. Idegesít a mesterséges környezet, egyszerűen
embertelennek tartom, mintha bezártak volna. A kiutat pedig a Föld jelentené.
- Megtudhatnám, hogy ez az
állapot mióta áll fenn?
- Néhány éve erősödött fel
bennem, amikor elkezdtem belemélyedni a földi történelembe, és ezt követően a
természetismeretbe is.
- Különös – gondolkodott el dr.
Raumt – de az ön esete nem egyedülálló. Tudja, az elmúlt évtizedekben leírtak
már néhány hasonlót. Egy kollégám ezt az új lelki betegséget csak lunáris
depresszióként emlegeti. Levertséggel, életuntsággal, hullámzó kedélyállapottal
jár. Ne aggódjon barátom! Tudok önön segíteni!
Marc szeme felcsillant.
Elmosolyodott. Őszinte lelkesedéssel kérdezte:
- Valóban? Talán mégiscsak képes
lennék eljutni a Földre?
- Ugyan – mosolygott az orvos –
ne legyen szamár! Viszont nagyon jó terápiás illetve gyógyszeres kezeléseink
vannak. Garantálom, hogy egykettőre helyre jön majd! Már most beutaltathatom a
Szivárvány-öbölben lévő egyik pihenő központba. Hatalmas úszómedencéik, vidámparkjaik
vannak. A legkülönfélébb szórakozási lehetőségek sorából választhat. Mellette
pedig felírok néhány kedélynövelőt és antidepresszánst! Igen! Ez majd rendbe
hozza. Ó, majd elfejezettem, van párja?
A férfi idegesen csóválta fejét.
- Nincs. Nem baj! Akkor
ismerkedjen hölgyekkel. Egy stabil párkapcsolat megszűnteti a feszültségeket. –
kacsintgatott Dr. Raumt.
A szeló ekkor
nem bírta tovább. Úgy érezte, az orvos nem is figyelt rá igazán. Idegesen,
remegő hanggal fakadt ki:
- Nézze! Nekem nem nyaralásra és
drogokra van szükségem, hanem egy megoldásra, kedves doktor!
- Nos, van egy drasztikusabb
megoldás is. A neuro-kezelés segítségével az összes idegesítő gondolatát, ami a
Földhöz kapcsolódik, kitörölhetnénk. Biztosíthatom, teljesen veszélytelen az
eljárás. Viszont visszafordíthatatlan a hatása.
Marc a
fejéhez kapott hosszú kezeivel. Alig bírta összeszedni magát. Legszívesebben
kirohant volna a rendelőből. Csak minél messzebb kerülhessen innen. Dühösen, emelt
hangerővel törtek ki belőle a szavak.
- Maga nem megoldani szeretné a
problémámat! Vagy teletömne drogokkal, vagy kimosná az agyamat! Az őrülteket
szokták ilyen tortúráknak alávetni!
- Kérem, Mr. Penrose, nyugodjon
meg! Én csak felvázoltam az ön számára azokat a lehetőségeket, melyek
törvényesen szóba jöhetnek. Értse meg, hogy a mi fajtánk fizikailag képtelen
tartósabb ideig életben maradni egy olyan gravitációjú világon, mint a Föld!
- Nem érdekel! – a férfi
hisztérikusan üvöltött fel – Ha jól értem van más kiút is! Csak maga titkolja
előlem, mi?
- Dehogy – felelte az orvos
higgadtan. Tudja, több évszázada, amikor az első generáció megszületett itt, a
genetikai mérnökök nagyobb bravúrok által tették alkalmassá az emberi fiziológiát
az alacsony gravitációjú környezethez való gyorsabb alkalmazkodás
kialakítására. Több generációnyi gondos mérnöki munka eredménye, hogy
egészséges emberek születhetnek manapság az alacsonyabb gravitációban. Fajtánk
nevét is büszkeséggel kell, hogy viseljük. Mi a szelók, jobban mondva
szeleniták képviseljük az egykori fantasztikus irodalmi művek valódi
holdlakóit. Azonban az ön esetében aligha használna egy génterápia. Nem tudni,
milyen hatásai lennének önre. A másik lehetőség viszont tényleg abszolút
törvénytelen, így fölösleges ecsetelnem is.
- Nézze doki, most már tudni
akarom, mi az utolsó lehetőség, még akkor is, ha törvénytelen! Ne szórakozzon
velem! Mondja el, könyörgöm!
- Nanobotok! Ezek a kis
mikroszkopikus gépek elvileg felerősíthetik annyira a szervezetet, hogy extrém
fizikai feltételek mellett is működhessen. Hozzáteszem, minden erre irányuló
kísérletet vagy ötven éve beszüntettek, mivel a technológia igen nagy kockázattal
jár! A felhasználó könnyedén belepusztulhat, ha a nanobotokban elromlik valami.
És azt sem szabad elfelejteni, hogy korábban sokszor vetették be őket tömegpusztító
fegyverekként. Így az egész technológia csupa életveszély!
- Tehát mégiscsak lenne megoldás!
– kiáltott fel izgatottan Marc.
- Ez nem lenne megoldás, higgye
el nekem! Inkább fogadja el azt a segítséget, amit nyújtani tudok. Gondolja át!
Ha mégis vállalkozna arra, hogy a Földre utazik, szinte biztos, hogy meghal. A
mi szervezetünk abban a gravitációban elpusztul. A csontok, csigolyák nádszál
módjára hasadnak ketté. A szív és érrendszer csak nagy erőfeszítések által
képes eljuttatni a vért a szervekhez… és még el sem mondtam mindent…
A szeló
teljesen kiborult. Remegni kezdett a teste a dühtől és a végtelen csalódottságtól.
Elugrott dr. Raumt asztalától, és megiramodott az ajtó felé. Föltépte azt, majd
kiabálva kiviharzott.
- Ez mind
hazugság, maga kókler! – üvöltötte. Az agya lüktetett a dühtől, szíve hangosan
kalapált a mellkasában. Egy nagy csattanással bevágta a rendelő ajtaját, majd
elszaladt a folyosón.
Több száz
méteren keresztül csak futott. A gondolatok és érzelmek tomboló tornádó módjára
kavarogtak elméjében. Egyetlen helyre mehetett csupán, ami most nyugalmat biztosíthatott
számára. Az arborétumba. A bázis alatti óriási, mesterséges üregben kialakított
természeti kreatúra volt számára az egyik legfontosabb kapocs a Földdel.
A liftből
kilépve egyből a nagyra becsült kis patak partjára sietett. Még zaklatott volt
ugyan, de a hely kellemes légköre hamar enyhített hangulatán.
Épphogy csak
leheveredett a patakpartra, megszólalt a kommunikátora. Dr. Raumt hívójele
jelent meg az eszköz kijelzőjén. Azon tépelődött, hogy fogadja-e a hívást.
Biztos vissza akar hívni a rendelőjébe. Nem vagyok rá kíváncsi! De ha
nem megyek vissza, elveszíthetem az állásomat. Akkor sem érdekel!
Egy
határozott mozdulattal kirántotta ruhája zsebéből a kommunikációs eszközt, majd
teljes erejéből a patakba hajította.
Fred eléggé megértő volt velem kapcsolatban, de ha eljut hozzá a híre
annak, hogy már megint nem tudtam magamon uralkodni és a kezelést is visszautasítottam,
biztosan kirúg. Amúgy sem tudnék nyugodtan dolgozni a történtek után azon a helyen.
Marc meredten
figyelte a patak víztükrének sziporkázó csillogását. Lassan teljesen megnyugodott.
Elheveredett a patakparton. Üdítő érzés volt az élő fűvel teleültetett talajon
elfeküdni. Mintha hűvös, puha takarón pihenne. Lassan lehunyta szemhéját, és
arról álmodozott, bárcsak a Földön lehetne. Észre sem vette, mikor elnyomta az
álom…
A szendergésnek a távolabbi, kis, erdős rész
felöl hallható, hangos, szónoklatszerű beszéd vetett véget.
Ismerős mondatok. Valahol már hallottam őket. De hol is? - résnyire
kinyitotta szemeit. Hunyorogva fordult a hangok irányába. A fák mögött
embereket látott. Körbe ültek egy álló férfit, akinek egy antik tárgy volt a
kezében. Egy fekete borítójú könyv.
A negyvenes
éveiben lévő, sötétbőrű férfit vegyes hallgatóság vette körül. Szelók és
földiek. A férfi is az utóbbiak közé tartozott.
Marc
feltápászkodott, megigazította gyűrött felsőruházatát és közelebb sétált az
ücsörgő emberekhez.
Közben a
szónokló férfi áttért egy másik témára. A férfi visszaidézte elméjében az elsőként
hallott mondatokat, és próbálta beazonosítani őket:
„Kezdetben teremté Isten az eget és a Földet. A Föld pedig kietlen és
puszta vala…” - a mondatok a keresztény vallás szentkönyvéből származtak, a
Bibliából. Azonban a szeló nem teológiai kontextusban találkozott velük.
Villámcsapásként
hatolt agyába a felismerés: Megvan!
Apollo-8 misszió, 1968. decembere. Igen! Karácsonykor a Holdat éppen elsőként
megkerülő amerikai asztronauták a bibliai Teremtés könyvéből olvastak fel. Ez
egy ünnepi és vallásos gesztus volt a részükről…
Úgy húsz
méterre állhatott a hallgatóságtól. Marcot egyre inkább érdekelni kezdte a
prédikáció. Úgy érezte, mintha a férfi pont őhozzá beszélne. A Hold első
látogatóiról mesélt, az Apollo-küldetések mára legendaként élő, egykori
hőseiről. A prédikáló meglepően jól ismerte a történelmet. Dallamos hangjától a
szeló minden idegszála izgalomba jött.
- Barátaim! – szólt a férfi
határozottan – Az Úrnak tervei vannak mindnyájunkkal! Csak követnünk kell az álmainkat,
és közben hinnünk kell! Tudjátok, akkoriban, mikor az első emberek ide
merészkedtek, még feleannyira sem volt biztonságos az űrutazás, mint most. Csak
az űrhajóban, a képességeikben és Istenben bízhattak. Higgyétek el, csak a
hitnek köszönhető, hogy olyan primitív technikával is sikerrel eljutottak a
Holdra. Az előbb a Genezis könyvéből idéztem nektek. Tudtátok, hogy az első
orbitális Hold-expedíció utasai szintén ezt olvasták fel akkoriban, emberek
millióinak. A látvány, amiben sok régi űrhajósnak része volt, néhányuknak
örökre megváltoztatta az életét. Biztosan tudom, hogy legalább egy, az első
tucatból Isten keresésére fordította hátralévő életét. De sokukat megerősítette
Istenben való hitükben, amikor a mennyek országának tengerén hajózva
visszatekintettek távoli kikötőjükre, a Földre. Az első leszálló küldetés
űrhajósai, kiknek nyomait ezen a helyen, a Nyugalom Tengerén láthatjátok, a
sikeres landolást követően hálából szent áldozatot mutattak be Isten színe
előtt. Így kimutatva hitüket az Úr felé. Láthatjátok tehát, hogy az űrkorszak,
amelyben élünk, nem összeegyeztethetetlen az Úr igéjével. Sőt, az Úr azért
adott nekünk bölcsességet, hogy feltárhassuk alkotását, az Univerzumot.
Szaporodjunk és sokasodjunk, közben pedig sok új világot benépesíthetünk. E
világok mind Isten ajándékai az ember számára. Ha szétnéztek, láthatjátok, hogy
sok olyan idegen naprendszer létezik, amelyben akár lakhatóvá tehető bolygók is
vannak. E világok fényévek sokaságára rejlenek tőlünk, de az, hogy a távolban
keringenek és lakatlanok, mind azt jelenti: csupán arra várnak, hogy eljussunk
hozzájuk. Egy napon talán erre is sor kerül. Az ember feladata az, hogy legyen
hite, higgyen céljaiban, és higgyen az Úrban. Mert ha valakinek van hite,
bizonyossága, akkor, legyen akármilyen elérhetetlennek tűnő a cél, elérheti. Mert
a hit erőt ad és felvértez. Ha az emberek – legyenek akármelyik benépesített
világ szülöttei – együttműködve, barátságban kutatják és népesítik be az űrt,
valójában Isten tervét valósítják meg…
Marc
kezdeti kíváncsisága és csodálkozása hamar átváltott áhítatba. Érezte, hogy van
remény! Igenis, el fog jutni a Földre. Megízlelheti a földi vizet, beszívhatja
a természet levegőjét, láthat hatalmas erdőségeket és tengereket. Innentől
kezdve nem hagyja magát eltántorítani a céljától egy inkompetens orvos miatt
sem. A prédikátor szónoklata mélyen megindította. Eddigi életében sohasem
foglalkozott a vallással, és nem is sejtette volna, hogy épp egy ilyen élmény
fogja megadni a végső lökést ahhoz, hogy valóra válthassa élete nagy álmát.
Most már ő is hitt. Hitte, hogy nincs előtte akadály. Kristálytisztán látta
lelki szemei előtt, hogy hamarosan biztonságban a Földön fog sétálgatni.
Még
mielőtt a prédikátor megszólíthatta volna az újonnan csatlakozott tagot, Marc izgatottan
elindult a lakószint felé. Már hitt a sikerben. Meg volt győződve róla, hogy a
prédikátor hatására meglelte a választ problémájára.
Lakásába
érve leült a komputer termináljához, és a nap hátralévő részében el sem mozdult
a holografikus monitor mellől.
Marc
az egyetemi évei alatt az egyik szaktársától hallott egy férfiról, afféle
kereskedőről, aki mindenfajta ritkaság beszerzésére képes. Ide tartoztak azok a
„ritkaságok” is, amik a kolóniai törvények szerint nem voltak legálisnak nevezhetők.
A férfi igazi nevét senki sem tudta, mindenki csak Grahamként emlegette. A
szeló remélte, hogy a hatóságok az azóta eltelt években még nem fülelték le őt.
Először
egykori szaktársait kereste meg a kommunikációs hálón. Eltartott egy ideig mire
megtalálta azt, aki vélhetően még most is kapcsolatban állhat Grahammel.
Ivan Solas
vérágas szemű, sötét foltokkal teleszórt ábrázatú képe materializálódott a holo
képernyőn.
- Üdvözlet – szólt félénken Marc
– Megismersz, ugye… Ivan?
- Persze… izé… te az egyik volt
munkatársam vagy – felelt zavarodottan Solas.
- Marc Penrose vagyok, a volt
egyetemi szaktársad!
- Ja! – kiáltott fel Solas furcsa
fejhangon – Te… te… te vagy az! Mit csinálsz mostanság? Dolgozol?
- Most éppen nem! Figyelj rám
Ivan, kérlek! – a szeló mélyen a másik vérágas szemeibe nézett – Emlékszel még
Grahamre? Akitől szereztél nekünk egy-két… khm… úgynevezett kedélynövelőt a
bulikhoz?
- Graham… hm… nem… nem rémlik. –
Ivan bambán meredt Marc-ra a holo képernyőn keresztül.
- Akkor elmesélnéd nekem, mégis
honnan a francból szerzed be az anyagot magadnak? - Marc utálta, ha hülyének
nézik. Volt szaktársán egyértelműen látszottak valamiféle egzotikus drog
függőségének tünetei. A holokép néhány másodperce megremegett.
- Átváltottam kódolt csatornára!
Mit akarsz tőlem? – Ivan hangja már-már hisztérikusnak hatott – Anyagot?
- Nincs szükségem drogokra, Ivan!
Én csak Grahammel akarok beszélni!
- Az nehéz lesz, mert csak
személyesen lehet felkeresni őt. Akkor is szükség van valakinek az ajánlására,
hogy biztos legyen benne, valóban megbízható-e a tag. Esetleg, meg tudnám adni
neked Graham elérhetőségét, és még ajánlani is tudnálak… de…
- Nyögd már ki! – ordított fel a
szeló hirtelen.
- Tudod Marc, minden anyagi
tartalékomat feléltem már…
E szavakra a
férfi egy gyors kézmozdulattal, és egy lemondó sóhaj kíséretében aktivált egy
átutalást kommunikációs partnere folyószámlájára. Ivan hirtelen félrekapta a
fejét. A szemei mozgásából látni lehetett, hogy a számláján megjelenő összeget
tanulmányozza. A holokép egyszer csak szertefoszlott. Marc, mielőtt dühöngeni
kezdett volna, a komputer jelzésére figyelt fel. E szerint az iménti hívottól
egy adat fájl érkezett a termináljára, melyben egy elérhetőségi cím és néhány
szó állt:
Cabeus-bázis, Déli-sark, hatos lakónegyed, 11-es ajtó (várni fog).
A
Cabeus-bázis igazán kieső helynek számított. Habár egyike volt azon kevés létfontosságú
telepnek, amelyek holdi vízzel látták el a bázisokat az égitesten, mégis igen
kevesen keresték csak fel. Úgy is emlegették, mint C-city. A bázis a déli sark
állandóan sötét csücskében található. Keringési pályáról csak a Cabeus
helyzetjelző fényei árulják el, hogy a feketeség tengerében egy parányi
szigeten az élet tanyázik ott.
Az
évmilliók óta sötét pólusi régióban robotok ezrei szitálják át és túrják fel a
regolitot az értékes vízjég után kutatva. Az ősi kincset, melyet még üstökösök
szállíthattak ide, ezután kivonják a kőzetekből, és üzemanyagként, ivóvízként
vagy belélegzésre alkalmas levegőként hasznosítják. A kész termékeket tömeggyorsítókon,
vagy vezetékeken juttatják el a távolabbi bázisokra.
Ivannal
folytatott tegnapi beszélgetése előtt Marc nem gondolta volna, hogy valaha
lemerészkedik C-city-be. Habár igen ősi telepnek számított a Holdon, akkor sem
örvendett túl nagy népszerűségnek. Voltak plázái, szórakoztatóközpontjai,
úgyszólván minden, ami a kényelmes és derűs élethez kell, de az állandó
sötétség miatt, ami mintegy elnyelte a bázist, nem sokan dolgoztak itt
szívesen. Az idelátogatók, mint most ő is, mindig valami fontos elintéznivaló
ügyében érkeztek ide, és igyekeztek a lehető legrövidebb időt itt tölteni.
A
szelenitában csak akkor tudatosult igazán, hogy mire vállalkozik, mikor kiért
C-city dokk-gyűrűjéből és egy enyhe leejtésű folyosón sétált lefelé a bázis
szívébe.
Bűntényt fogok elkövetni! Ha óvatlan vagyok, és lebukok, öt-tíz év
börtönt is kaphatok! De ez az egyetlen járható út. Az a nyavalyás dr. Raumt még
csak segíteni sem akart! Különben is, mit számít ez az egész? Ha jobban
meggondolom, csak a saját életemet kockáztatom, másokat nem sodrok veszélybe.
Hinnem kell a célomban! Nem volt véletlen, hogy meghallgattam annak a vallási
vezetőnek a prédikációját. Ha nincs az a szikra, talán még mindig otthon őrlődnék,
és szenvednék. Csak akkor lehetek boldog, ha eljuthatok a Földre! - éppen
mikor kezdett volna egy kicsit megnyugodni, Marc egy erősebb szorítást érzett a
vállán. - Lebuktam! Nem!
Megfordult,
hogy felkészülhessen a bilincs fölvételére. Lebiggyesztett ajkakkal és bűnbánó
tekintettel fordult egy ugyancsak tősgyökeres szeló felé.
A
férfin kopottas bordó kezeslábas volt, jobb vállán műszerész táskával. Marc
meglepődött. Úgy hitte, egy biztonsági tiszt áll majd mögötte.
Vagy ez a szeló egy álruhás biztonsági? - a férfi homlokának ráncai
összeszaladtak. Kicsit bárgyú, ám Marc számára megnyugtató mosoly kíséretében a
férfi feléje biccentett fehér, kopasz fejével.
- Te vagy Marc Penrose? –
kérdezte könnyedén.
- Igen… de ezt ho… - mielőtt
befejezhette volna, a bordó ruhás szerelő intett felé, majd ennyit mondott:
- Kövess! Graham már vár.
Már
a lakónegyedek környékén jártak, mikor Marc megszólította kísérőjét.
- Nézze, én az egyik barátomtól
egy konkrét címet kaptam, ahol felkereshetem Grahamet. Akkor meg mi ez az
egész?
- Graham sokszor költözik. Mint
most is például. Így engem küldött.
A bázis
legalsó lakószintjén, sok helyen nem voltak fedlapok a falak mentén. Így látni
lehetett azoknak az antik robotoknak és robbanószereknek a nyomait a tömör
sziklafalakon, melyekkel bő egy évszázaddal ezelőtt ezt a hatalmas üregrendszert
vájták ki a kemény holdkőzetből.
Marc egy
szűkülő folyosón haladt kísérőjével, mígnem egy nagyobb lakókörlet zsilipkapujához
nem értek. A kapu csikorogva kitárult, majd hamar összezárult mögöttük. Eddig
sem sok emberrel találkoztak, de ez a hely az előbb látottaknál is
kísértetiesebbnek tűnt. A lakókörlet egyik műanyag ajtaján a bordó ruhás férfi
lassan benyitott, megfontoltan körülkémlelt, majd beterelte a szelót egy
halványan megvilágított terembe.
Amint a férfi
szeme hozzászokott a félhomályhoz, több száz tárgy körvonalait kezdte kivenni.
Akadtak ott antik bútorok is, de leginkább légmentesen zárható tárlórekeszekkel
volt telitömve a helyiség. A rekeszek között egy kilencvenes éveit járó ráncos
szeló magasodott. Mikor közelebb lépett Marc is jobban szemügyre tudta venni.
Az idős férfi
Grahamként mutatkozott be. Elmondta, hogy csakis Ivan ajánlása végett fogadta
Marcot. Igencsak oda kell figyelnie mostanság, ugyanis néhány évvel ezelőtt a
hatóságok már majdnem lefülelték. A csempész a raktárból egy kisebb szobába
vezette a fiatal szelenitát, ahol megbeszélhették az üzlet részleteit.
- Tehát – kérdezte szemöldökét
enyhén összeráncolva az öreg. – mire lenne szüksége?
- Gyógyászati célú nanobotokat
akarok vásárolni! Remélem, tud szerezni nekem!
- Van raktáron, de tudja, nem
lesz olcsó. Ez a technológia még a modern drogoknál is illegálisabb. Szabadna tudnom,
mire kell önnek?
- Nem vagyok terrorista, sem
pedig gyilkos szándékú! Elég ennyi? – Marc idegesen fészkelődni kezdett a
széken.
- A kapcsolataim által önről
szerzett információk alapján ezt már én is kikövetkeztettem. – Graham tűnődve
méricskélte a férfit.
- Ha igazán tudni akarja, azért
van rájuk szükségem, mert a Földön szeretnék élni.
- Micsoda? – fakadt ki vigyorogva
az öreg. - Ez őrültség! Tudja, hogy még egy szeló sem próbált visszatérni a
Földre az elmúlt generációkból? Az okát már meg sem kérdezem. – és legyintett egyet.
- Ha viccelődni akar rajtam, el
is mehetek a pénzemmel együtt! – vágta oda durván Marc.
- Bocsánat. – mentegetőzött a férfi
– Tudja mindig a vevőnek, van igaza!
- Helyes! Akkor hallhatnám az
ajánlatát!
- A nanobotjaimat a Földről
hozatom, bizton állíthatom, hogy a megbízhatóbb kategóriájú szériák közé
tartoznak. S csupán tízezer egységet kérek egy adagért.
Te jó ég ez majdnem annyi, mint a megspórolt pénzem! Épphogy marad az
utazásra valamennyim!
- Rendben van – nyelt egyet a
fiatal szeló. – szeretnék vásárolni egy adaggal.
Graham néhány
perc türelmet kért, s óvatos léptekkel visszasietett a raktárba. Jó negyedórával
később tért vissza, több fémtégellyel és egy hordozható molekuláris mikroszkóppal
a kezében.
Miután a
csempész bemutatta a feketepiacon hozzáférhető típusokat a mikroszkópja
segítségével, hosszasan taglalták Marc-kal azokat a funkciókat, melyekre a
nanobotokat be kell programozni.
- Ha jól értem akkor lényegében a
csontrendszerétől egészen a szív és érrendszerén át, mindenhova juttatni kell
nanobotokat. Ez pluszprogramozással jár! Így néhány százzal többe kerül a
vártnál.
- Nem probléma. De képes rá ugye?
- Hogyne lennék rá képes! Tudja,
sok élsportoló és olimpikon rendelt már tőlem nanobotokat, s mind kitűnően
tette a dolgát.
A nap végére
elkészült a mikroszkopikus gépek személyre szabott programozása. Graham egy
orvosi táskából fecskendőpisztolyt vett elő. Egy sebészi mozdulattal felszívta
a komputer terminál pultján lévő tégelyből a higanyszerű folyadékot. Marchoz
lépett, s gyorsan a nyakába injektálta a fecskendő tartalmát. A vén csempész,
miután ellenőrizte alkalmi ügyfele által folyósított összeget, egy listát
nyújtott át neki. A listán annak a speciális étrendnek az elemei szerepeltek,
mely tartalmazta azokat a nyersanyagokat, amiket az apró önreprodukáló gépezetek
majd a szervezet szöveteibe építenek bele. Ezen kívül a szeló kapott egy
átalakított orvosi kézi szkennert is, amivel teste „felépülési” folyamatát
figyelhette a nanobotok által sugárzott információk alapján.
Marc agyában
visszhangként zengett Graham figyelmeztetése, bár nem igazán foglalkoztatta:
Ne siettesse a robotok munkáját, három-négy nap alatt így is elvégzik a
dolgukat. Ha mégis, én nem vállalok garanciát.
Az
étrend-kiegészítő anyagok beszerzése nem volt probléma. A javarészt ásványi és
fehérje oldatokat a sportolók és a testépítők használták, így Marc tetemesebb
mennyiséget tudott belőlük rendelni online.
Mire hazaért,
már a lakása értékmegőrzőjében várta az étrend-kiegészítő csomagja és egy
űrrepülő-jegy a Hatos Orbitális Űrállomásra, a földkörüli alacsony keringési
pályára.
Az este a készülődés
jegyében zajlott. A férfi először megvacsorázott, ügyelve az étrend-kiegészítők
helyes alkalmazására, majd bepakolta a ruháit egy kényelmes automata, guruló
bőröndbe. Zuhanyzás után hosszú ideje most először nem nyugtalanul fészkelődött
az ágyában. Mielőtt behunyta a szemét, végigtekintett a szobán. Három nap múlva
már a Hatos Űrállomáson lesz. Ha kitekint az ablakon, olyan részletességgel
láthatja majd a Földet, mint azelőtt soha. Ez az állomás jelentette eddig népe
számára az utolsó határvonalat, ahová egy szeló eljuthat a Földig. Az állomástól
úgy négyszáz kilométernyire már a földfelszín hívogatja az ablakokon
bámészkodókat. És ő most átszeli ezt a néhány száz kilométert is. Elsőként az ő
generációjából. És talán mások is követik majd, sikerén felbuzdulva…
Marc utolsó
pillantást vetett a turisztikai bázis egyre jobban zsugorodó kupolájára. Úgy
érezte, mintha egy börtönből szabadult volna ki. Megkönnyebbült, annak ellenére
is, hogy tudta, nem lesz egyszerű lejutni a Földre. De már erre is kigondolt
valamit.
Minden sínen van!
A családjának és a főnökének
hagyott egy néhány nap múlva automatikusan aktiválódó üzenetet, melyben közli
távozásának okait, valamint azt is, hogy milyen módszerekkel jut le a Földre
biztonságosan. A búcsú üzenetben nem került bővebb részletezésre a földet érés
utáni élete, mivel erről még neki sem voltak konkrét elképzelései. Úgy vélte,
miután szembesült a Föld természeti értékeivel, könnyebben ki tud majd gondolni
valami további tervet. Különben is, könnyen lehet, hogy miután kiderül az ügy, őt
kitoloncolják, mint illegális bevándorlót, vagy letartóztatják törvénytelen
technológia birtoklásáért.
Egy biztos,
sétálni fog az óceán partján és megízleli a végtelen térségek szabadságát. Ezt
az élményt nem veheti el tőle senki. Végre szabad lesz!
A három napos
űrhajóút alatt a férfi az űrjármű ablakaira tapadva figyelte, ahogy egyre
nagyobb lesz imádott kék golyóbisa. Mikorra az űrhajó elérte a Hatos
Űrállomást, a csillagok és bolygók szikrázó szellemfényeit szinte teljesen
elűzte az égboltról a Föld mindent kitöltő, felhőktől, tengerektől és
szárazulatoktól változékony gömbje.
A Hatos
Orbitális Űrállomás egy kisebb átszállópontnak számított csupán. Innen kisebb
kompokkal elérhetőek voltak az űrnapenergia telepek, az orbitális
szórakoztatóközpontok és az anyabolygó három működőképes űrfelvonója, melyek
gigantikus horgonyokként csimpaszkodtak a földkéregbe nano szénszálból szőtt
köteleikkel.
A dokkolást
követően Marc már tudta, hogy nem tudna feljutni egyik liftjáratra sem. Ezeket
a pontokat túlságosan jól ellenőrzik. Hiába jelentené be, hogy saját felelősségére
utazik le valamelyik járattal, az illetékes hatóságok akkor sem engedélyeznék
az utat, mivel úgy vélnék, egy öngyilkos hajlamú szelóval van dolguk. Pedig a
férfi biztosra ment. Annak ellenére is, hogy tisztában volt vele, a
technológia, amit használ, nem ellenőrzött kezekből került ki. Azonban nem
érezte úgy, hogy kockáztatná az életét. Éppen ellenkezőleg. Gondolataiban egyre
jobban kirajzolódott egy küldetés képe. Személyes küldetésé, mellyel
megmutathatja a természettől eltávolodott mesterséges bioszférákban élő
kolonistáknak azt az ösvényt, melyen hazatérhetnek arra a bolygóra, amely
felnevelte az emberi fajt. A küldetésében hite és bizonyossága tette egyre
eltökéltebbé.
Marc
turistaként jelentkezett be a Hatoson, és a zérus-gravitációs modulban foglalt
magának egy kicsi hálófülkét, közel a mentőkabinokhoz. A hálószekcióhoz vezető
átjáróban nagyobb tumultus fogadta. Alig bírta kikerülni a minden irányból
közeledő, lebegő embereket és utánuk repülő automata bőröndjeiket. A kisebb-nagyobb
bőröndök és csomagok kis, sűrített levegős mikro-hajtóművekkel hűséges
háziállatok módjára követték tulajdonosaikat. A férfi hátratekintett, hogy
vajon az ő bőröndje nem kavarodott-e el a nagy forgatagban. Szerencsére nem.
Halk szisszenésekkel mozdult utána.
Belebegett a hálófülkébe, megvárta, míg
csomagja is berepül, majd elővette táskájából az átalakított orvosi szkennert.
Lassan elhúzta testének nagy része előtt. Graham utasításait követve étkezett,
így a letapogató adatai szerint is szépen ment a nanobotok beépülési folyamata
a testébe. Ő is mintha erősebbnek érezte volna magát. A teste izmosabb lett az
utóbbi napokban. Egyedül az aggasztotta, hogy egyre erősödő, tűszúrásszerű
fájdalom kezdte átjárni a testét, mely néhány óránként rohamokban tört rá. Marc
próbálta figyelmen kívül hagyni ezt a kellemetlenséget, ugyanis a csempész
ezzel kapcsolatban is figyelmeztette. Elmondta neki, hogy ennek a
technológiának bármikor lehetnek fájdalmas mellékhatásai, amiket a használónak
el kell viselnie.
A három napos
űrhajóúton a szelenita alaposan áttanulmányozta a szkenner kezelőfelületét.
Egyszerű, felhasználóbarát holografikus térbeli kijelzője volt, melyen talált
egy menüt, amiben a nanobotok parancsait lehetett programozni. Nem sok
választási lehetőséget hagyott a program. Egyszerűen csak a robotok
reprodukciós folyamatának gyorsaságán lehetett állítani. A férfi úgy gondolta
ez a menü még hasznos lehet, így kimentette a parancsikonját az elsődleges
kijelzőre. A hálófülkében lebegve Marc ellenőrzésképpen megnyitotta a nanobot
parancsmenüt. Az adatok szerint a mikroszkopikus gépezetek negyvenkét
százalékos hatékonysággal működtek, és szaporodtak a testében.
A szkennert
elrakva néhány órás alvást engedélyezett magának. Odalebegett a fülke falára erősített
hálózsákhoz, s hagyta, hogy az intelligens takaró gyengéden körülölelje utazástól
kimerült testét.
Zavaros
álmából a kézfejére erősített kézikomputer hangjelzése riasztotta fel. A holdi
lakásának terminálján rögzített üzenetét most kézbesítette az elektronikus
rendszer.
A szüleim most hallgatják végig a vallomásomat. Biztos nagyon furcsa
nekik ez az egész. Remélem, megértik majd amit tettem.
Marc kidugta
fejét az ajtónyíláson. Sehol senki. A szűk, kapaszkodókkal teli átjáró nyílása
mellett egy piros, világító nyilakkal jelölt ovális ajtó volt.
A pirosra festett
ajtó halk szisszenéssel nyitódott fel előtte. Átúszva rajta, láthatóvá vált,
hogy legalább egy tucatnyi mentőkabin startra kész állapotban várja a
potenciális menekülő utasokat. A férfi a hozzá legközelebbi kabin nyitott
zsilipajtaján beúszott a kis, hatszemélyes űrcsónakba. Elsőként a bőröndjét
rögzítette az egyik tároló ládában, ezt követően beszíjazta magát az egyik
ülésbe, és aktiválta a kabin fedélzeti komputerét. A holografikus kezelőfelületen,
hamar kikapcsolta a kabin jeladóját és távirányító rendszerét. Így senki sem
tudja visszafordítani, vagy pályán tartani a kis járművet. És a hollétét is
időbe telik bemérni.
Már csak egy
fontosabb teendője maradt. Meg kellett adni az automatikának a leszállási
területet.
A francba! Ezen még el sem gondolkodtam! De hát annyi gyönyörű hely
létezik a Földön! Hol legyen a landolási zóna? - a szelenita egy virtuális,
3D-s földgömbön kezdett el gyorsan leszállási terület után nézni. Rövid
keresgélés után rábökött a földgömb villódzó testére és kijelölt a komputernek
egy számára alkalmas területet.
Mindig is akartam egyet sétálni egy pálmafás tengerparton!
Az űrcsónak
aktiválta addig szunnyadó meghajtó rendszereit, és levált a Hatos állomásról.
Akár egy rugós bicska pengéje, úgy pattantak ki a kabin légköri siklószárnyai a
jármű oldalán. A műszerek szerint hat percen belül a kívánt leszállási zóna
felett az automata begyújtja a fékezőhajtóműveket. Marc leszíjazva figyelte a
robotrendszerek működését, ekkor megszólalt a fedélzeti rádió.
- Itt a Hatos Orbitális
Űrállomás. Észleltük, hogy az egyik mentőkabinunk levált az állomásról. Kérjük,
kapcsolja be a távirányító-rendszert, így mielőbb visszakormányozhatjuk a járművet.
Ha megtagadja a kérést, súlyosbítja az önre mérhető hatósági bűn…
A szelenita kikapcsolta a rádiót,
s megcsóválta a fejét: Hagyjanak már
békén!
A
leszállási zónát elérve a komputer bekapcsolta a kabin fékezőrendszerét. A
férfi halk morajlást hallott, a jármű szerkezete megrázkódott. A morajlás hamarosan
abbamaradt, és a kis űrcsónak egyetlen utasával ereszkedni kezdett a sűrűbb
légrétegek felé.
Marc
elfordítva tekintetét kinézett az aprócska kabinablakon. Látta, hogy lángnyelvek
kezdenek csapkodni a kabin orránál. Mintha egyre mélyebben hatolt volna be a
pokol óceánjába. Éppen felfedezte a lángnyelvek színeinek finom árnyalatait,
amikor az eddigieknél élénkebb fájdalom roham tört rá vékonyka testére. Talán a légköri fékezés eredménye? Biztos a
G erők miatt!
Az egész
testét átjáró, szúró fájdalom hullámzásszerűen a fejbúbjától a lábujja hegyéig
ostromolta Marcot. A fájdalom lassan átcsapott a törékeny szeló-test
tűréshatárain, s Marc eszméletét vesztette.
Egy rázkódás
térítette magához, mely az űrmentőcsónak landolását jelezte, majd egy durranást
hallott, és erős fény tűzött a szemébe. A kabinajtó tompa puffanással landolt
az eldugott kis karib-tengeri szigetecske tengerparti homokjában. A kabin
vegytiszta légkörébe kinti szagok lopództak be lassan. Olyan illatok, melyeket
a szelenita még azelőtt sohasem érzett. A tenger megnyugtató morajlása, akár a
Föld szívének ütemes dobbanásai. Könnyek szöktek a férfi szemébe, az
érzékszerveivel felfogható örömök hatására.
Nehezen
lélegzett. Mintha egy ólomsúlyt helyeztek volna a mellkasára. Légszomj kezdte
környékezni. Levegőért kapkodva egy pillanatra pánikba esett. Majd kioldotta
magát az üléséből. A bőröndjét tartalmazó tároló felé nyúlt. Alig bírta a
levegőben tartani a kezét. Nehézkes mozdulattal kirántotta a bőröndöt. Marc nem
tudta magához húzni. Egyre erősödő szúró fájdalommal a testében kúszott el
bőröndjéig. Közben zihált, mint aki kilométereket futott. A levegőt falatokban,
harapva nyelte, tuszkolta le gyenge tüdejébe. Sikerült kihúznia az átalakított
orvosi eszközt a ruhái közül.
Az orvosi szkenner
szerint a nanobotok a testére ható plusz erőhatások következtében már
ötvenkilenc százalékos hatékonysággal működnek.
Elég kellene, hogy legyen! Ez borzalmas! - a szelenita érezte, hogy
megint az ájulás környékezi. - Nem szabad
elájulnom! - erőt vett magán. - Nincs
más választásom! Nem bírom ki ezt a fájdalmat! - néhány erőtlen mozdulattal
a szkenner menüjében átállította a nanobotok reprodukciós ciklusát
kilencvennyolc százalékra.
Percekig
tartott mire a testét átható fájdalom csillapodott. A szkennert ruhája egyik
zsebébe csúsztatta, s megfontolt mozdulatokkal kikúszott a mentőkabin kijárati
nyílásán a szabadba.
Olyan volt az
a tengerpart, mint az álmaiban. Az űrjárműtől nem messze kókuszpálmák hajoltak
a homok fölé. Az égbolton habos gomolyfelhők úsztak. Marc próbált hibát keresni
bennük. Hátha egy ponton megremegnek, akárcsak az intelligens-szövettel
borított barlangmennyezeten. Aztán elmosolyodott.
Ez a valódi égbolt!
Fejét a tenger
felé fordítva eszébe jutott másik, nagy vágya. Lesétálni a tengerpartra.
Óvatosan kibujtatta lábfejeit a cipőiből, s próbált két lábra állni. Úgy
tervezte, mezítláb fog sétálni a hullámveréstől nedves tengerparton. Nagy
erőkifejtésébe került, de végül sikerült felállnia, s vontatott mozdulatokkal
elindult a morajló tenger felé.
Apály volt. Az
erős napsütésben látni lehetett, amint sirályok és egyéb ragadozó állatok a
tengertől ideiglenesen visszahódított partszakaszon a homokban rejtőző
puhatestűek után kutatnak. A szelenitát lenyűgözte a ragadozók és
zsákmányállataik halálos tánca.
Arcát lágy
szellő simogatta. Talpa alatt csikorogtak a homokszemek. Érzékszerveit valósággal
bombázták a különféle idegen, új ingerek. Könnyes szemmel tekintett körbe maga
körül.
Örömében csak
erősödő fájdalma zavarta meg. Hirtelen térdre roskadt. Lábába éles fájdalom
hasított. A csontokban dolgozó nanobotok ellenére mindkét combcsontja eltört.
Üvöltve puffant rá a homokra. Már csak úgy kétméternyire lehetett a gyengéden
nyaldosó hullámoktól. Nyöszörögve felkönyökölt. Lenézett a kezeire. És ekkor
vette észre, hogy egyre több, ezüstösen fénylő folt jelenik meg karjain. Erőt
gyűjtve felüvöltött, majd az egyre elviselhetetlenebb fájdalom dacára elkúszott
a tenger széléig.
A hullámokat
elérve, ernyedten roskadt bele a vízbe. Ruházata azonnal elázott. Arcát gyenge,
finom érintésű hullámok csapkodták. Kezei, melyek egykoron hús és vér voltak,
az elszabadult replikáció következtében kezdték elveszíteni eredeti alakjukat.
Marc némán figyelte, amint elülső végtagjai fokozatosan feloldódnak a hullámverésben.
Érezte, hogy
testét lassan felemésztik a parányi kis gépek. Nem rettegett. Inkább valamiféle
éteri nyugalom szállta meg. Tudta, hogy most végre hazatért.
Itthon vagyok!
Utoljára még érezte egy
kellemesen langyos hullám érintését eldeformálódó arcán. Mosolygott, mikor megérintette
a halál hideg hulláma.
A Marc
Penrose-ból maradt ezüstös masszát végül a közeledő dagály belemosta a tengerbe.
Abba az ősi, sós-vizes oldatba, melyben egykoron az élet született. Itt járja azóta
is évmilliárd-éves táncát e felfoghatatlan jelenség. E táncnak lett része végül
Marc is. A testéből megmaradt atomok visszatértek arra a helyre, ahonnan
évszázadokkal ezelőtt kiszakadtak.
A Föld
visszafogadta elkóborolt gyermekét…